(Nincs cím)

Jelenlegi bejegyzésemmel meg fogok bántani valakit, de azt gondolom, hogy minden egyes megmozdulásáról, amiről igazából előbb vagy utóbb kiderül, minden egyes nem akartalak megbántani, ez távol álljon tőlem mondatával, amellyel el ismeri megtette, megbánt.

Vannak az életben olyan helyzetek,amelyből a kijutást kilátástalannak fogjuk fel. Előre bocsájtom, tudom nem vagyunk egyformák, azt is, hogy nem minden helyzetet reagálunk le egyformán.
De az életünket ajándékba kaptuk. Hitem szerint azért, hogy kijavíthatsunk valamit, amit elkövettünk valamikor régen. Az élet drága, megfizethetetlen. A hitem arra is megtanít, hogy a sors, az élet soha nem gördít nagyobb akadályokat elénk annál, amit le tudunk győzni. Fel is adhatjuk persze, de nem ez a megoldás.
Sokan tekintenek erősnek, de csak alig 1-2 ember tudja, hogy volt nekem is egy pillanatom mikor azt gondoltam feladom. Túl sok volt. Igazából ez egy jelzés volt, hogy baj van, segítségre van szükségem. Nem orvosi segítségre. Barátokra, szeretetre, támogatásra. Megkaptam. A gyerekeimtől, a barátaimtól. Ma már tudom, hogy igazából sosem akartam meghalni, attól amit tettem nem is tudtam volna, mégis valahogy fel kellett hívnom a figyelmet magamra. Azóta tudom már, milyen is ha valaki bajban engem hív. Tudom segíteni kell, sokszor elég ha ott vagyok, hallgatok. Az ember sok mindent rejt el, a ki nem mondott szavak, mondatok rosszabbak bárminél…én tudom. Akkoriban nem volt olyan szerencsém, hogy lett volna valaki ott mellettem, aki fogta volna a kezem, szorította volna. Senki a világon, aki szeretett volna úgy, ahogy akkor erre szükségem volt. A barátaim, az a 2 ember aki akkor sokat segített, ott volt, de nem volt az a fajta támasz,amire szükségem lett volna. Egy társ,akire támaszkodhatom.
Akkor egy életre megtanultam, hogy csak magamra és azokra az emberekre támaszkodhatom, akik úgy és olyannak szeretnek amilyen vagyok.

A mai blog megírására egy csoportban való bejegyzés apropója szolgál.
Ki az akit szerettél és el kellett engedned.
Nos nem érdekel, ha az illető magára ismer, már ha elolvassa egyáltalán, de szíven ütött az amit ott olvastam.
Hozzá teszem mindez azért, mert bármi történt , én soha cserben nem hagytam,kitartottam mellette, segítettem és segítek is a mai napig. Naponta elmondja, hogy angyal lennék/ barátnőmet idézve, Lucifer is angyal volt egyszer/, azt mondja fontos vagyok és számítok, mégis amit ott írt, elolvasva sírógörcsöt kaptam.
Szóval, ki az akit szerettél és el kellett engedned. Válasza: A meghalt barátnőm.
Nos, ezzel az a gond, hogy mindez évekkel ezelőtt történt. Decemberben megkezdtük az ötödik évet, mióta ismerem. Már akkor régen meghalt. Nem azzal van a gond, hogy siratta, hanem azzal, hogy meddig.
A fenti sorok apropóját az adja, hogy a barátnő feladta, inkább a halált választotta/ nem természetes halálról írok/, mint hogy az életet. Nem szeretnék, sőt nem akarok pálcát törni senki felett, de neki ott volt a társa. Számíthatott rá, hisz segített, csak egyetlen szavába került.
A történetet igaz csak az életben maradott szemszögéből nézhetjük. Azt, hogy valójában mi vezetett ide, nem tudhatom. De az elmúlt ünnepeket egyedül töltöttem, 4 év után a szilvesztert is. Nagyon-nagyon egyedül éreztem magam. Elárultnak, cserben hagyottnak, mégis az életem nagy kincs. Ha itt lesz az idő elmegyek, hisz senki nem él örökké, ha lenne rá lehetőség, akkor se szeretnék örökké élni.
Az elhunyt szeretteinkre emlékezhetünk, sőt kell is, hisz addig senki nem hal meg, míg emlékeznek rá, de meddig siratjuk? Az élet megy tovább. Az emberek akik hosszabb időre az utunkba kerülnek okkal kerülnek oda. Mindennek eljön a maga ideje, a dolgokon való túl lépésnek is. Évekig siratni nem lehet senkit. Főleg úgy nem, ha közben ismerkedünk is. Ráadásul voltak közben kapcsolataink is.
Nem kell ahhoz együtt élni senkivel se, de ha valakivel vannak közös dolgaink, az igenis kapcsolat.

Nem szeretném a kedélyeket szítani, a fentiek az én szemszögemből íródtak. Tudom, nem vagyunk egyformák, de ha esélyt nem adunk senkinek,akkor minek vagyunk? Mondjuk én már senkinek nem adok esélyt 🙂

Vagy mindez csak azért, mert hátha így könnyebben ismerkedhetünk és sajnálnak?
Kedves ismerősöm, akiről a blog szól, attól hogy ezt irod, még nem lett kapcsolat. Egy normális nő, ebből csak azt szűri le, hogy keseregsz, igy biztos nem kellesz. Ha meg mégis, akkor a vigasztalás Neked sokba fog kerülni…anyagilag.

Még valami, egy egy ilyen csoportba, mint ahogy erre is rábukkantam, azt láttam fogalmuk sincs mire “lájkolnak”. Mire értem? Lájkolj, ha ismerkednél velem. Ott a like. Ugye senki nem gondolja komolyan hogy ez igaz is? Vagy mégis? 3 gyerekkel, egy férjjel és ki tudja hány házibaráttal? vagy ha pasi, akkor feleséggel, gyerekekkel, barátnővel? Igaz ezek a csoportok azért alakulnak, hogy bizonyos képeket megosszanak, ezzel sincs semmi gond, hisz mint olyan sok csoport mutatja van rá igény. De azt ugye senki nem gondolja, hogy pont az ott előforduló pasikra van szüksége az ott látható képeken lévő nőknek? Főleg, amilyen hozzászólásokat megengednek néhányan. A képen lévő hölgyek ebből élnek, és ezt előszeretettel elfelejtik, mint ahogy Te is.

Mocsok lennék? Hát lehet, én ezt is bevállalom. De mint tegnap irtam, van tapasztalatom ismerkedési oldalakon előforduló nőkről és férfiakról.Mert lehet, hogy gond van az ilyen hozzáállásommal, de intelligens nőnek tartom magam,még ha sokan ezt cáfolják is. Ilyenkor felbukkan egy egy emlék, amikor bizony visszajöttek beszélgetni olyan emberek velem, akik csak az íráson keresztül ismertek, mégis azt mondták felüdülés olyan nővel beszélgetni,aki olyan mint én. És igen, volt olyan akivel találkoztam, nem jöttünk ki már az első pillanatban, mégis megmaradt ott, mert másként, beszélgetőtársként intelligens voltam. Ezzel nem akarom a társkereső oldalakat lenézni, mert igen, találtam ott nagyon kedves, szimpatikus férfiakat, akik teljesen normálisak voltak, de kevesen vannak,illetve nagyon nehéz rájuk találni. Ismerkedni meg még nehezebb, mert sok mindenen mentek át, mert a nők is épp úgy kihasználják őket, mint fordítva.

Lehet sosem lesz társam, lehet nekem ezt adta a sors. Lehet, hogy oly nagy bűnt követtem el, hogy ezt érdemlem. Nem tudhatom, bár azt hittem megfizettem már mindenért. De odáig nem süllyednék le, hogy csak azért hogy legyen valakim, hogy ismerkedhessek, eladjam a lelkem.
Akkor maradok egyedül, társ nélkül…..

a