(Nincs cím)

Napok óta most érzem magamban az erőt az íráshoz.
Imádkoztam napokon és heteken keresztül, azért amit oly nagyon szeretnék. Magam előtt láttam…mégsem sikerült. Összetörtem és magam alatt voltam. Senki nem volt akinek a vállan kisirhattam volna magam úgy igazán.A barátnőm volt az egyetlen,akinek elmondhattam, de most Ő nem tudott segíteni.
Ilyenkor látom, hogy azok az emberek, akik éveken keresztül számíthattak rám, ha gondjuk volt, most a telefont se vették fel, hogy meghallgassanak. Más volt fontos, most nem számított, hogy nekem kell hogy meghallgassanak.Most én lettem volna az első,de nem volt senki sehol.
Lehet irni bárkinek, valakinek, akárkinek, hogy angyalok angyala vagy, ha nincs mögötte semmi.

2 hét kellett mire elkezdtem a morzsákból összeszedni magamat.
Megtanultam, egyetlen kapcsolatban sem fogok beállni a sorba. Világéletemben soha nem voltam önző, talán azt kellett megtanulnom ebből, hogy egoistábbnak kell lennem.

Az elmúlt 2 hét kegyetlen volt. Soha ennyire egyedül és magányosnak, belülről üresnek nem éreztem magam. Még mielőtt bárki szerelmi csalódásra gondolna, semmi ilyenről szó sincs!

Olyan csapást kellett túlélnem, amire nem hittem hogy sor kerül. Fizetek a naivitásomért, a hitemért. Fizetek azért, mert nem tanultam meg, hogy az emberekben bízni nem szabad. Hogy meg kell válogatni kit engedünk az életünkbe.

A tárgyak nem tesznek boldoggá, önmagunk szeretete az ami sokat ad. De ekkor magamat is utáltam. Azt hittem elvesztettem a hitemet. Nincs segítség, engem még az Isten, az Univerzum és az angyalok sem szeretnek.
Éjszakákon keresztül alig aludtam….

Az egyetlen ember, aki a gyermekeimen kivül nagyon szeret ,velem sírt, érezte min megyek keresztül. De senki akinek ott voltam bármikor nem volt sehol!!! Hiába próbált lelket verni belém a barátnőm, üresnek éreztem magam…rettenetesen üresnek.

Aztán lassan kezdem magamhoz térni. És véletlenül kihallgattam egy beszélgetést.
Talán mégis van valaki aki vigyáz rám, talán mégis van aki szeret annyira, hogy a kellő pillanatban felébreszt.

Az én gyermekeim soha nem mondják, hogy szeretlek anyu.
De ez a beszélgetés elég volt ahhoz, hogy megtaláljam a lelkibékémet. Azt hiszem kevés szülő monndhatja el magáról, és kevés anya, hogy a fia a barátainak azt mondja, hogy az én anyámat tisztelni és szeretni kell!
Mindenkinek!

Sokszor leírtam, sok rossz döntést hoztam az életemben de a gyermekeimnél valamit nagyon jól csináltam, valószínű én vagyok az oka annak, hogy a fiaimnak nincs komoly barátnője. Nem amiatt, hogy utálatos lennék, hisz bárkit a szívembe fogadok, míg nem árt azoknak akiket szeretek/ hozzáteszem tőlem távol áll a gyülölet, a harag ezt nem engedi a vallásom/. Bár ez a saját döntésük.

Vannak barátaim, és igen van köztük egy, aki mind fölé emeli az, hogy ott van mellettem mindig. Ő és a gyerekeim tudják,hogy a sündisznó tüskék miért is vannak, és Ők azok,akik tudják mi van ezek mögött a tüskék mögött mélyen.

Hálás vagyok a sorsnak miattuk. Ma már nem kérek semmit, se az univerzumtól, se az angyaloktól.
Nem ellenkezek a sorssal. Igaz ma már nem látom az alagút végét, de ha teljesen összeszedtem magam, akkor már bízok abban, ez is véget ér egyszer,mint minden rossz.
Azt mondják semmi nem tart örökké. Se a szerelem, főleg ha nincs mögötte szeretet, se a jó, se a rossz. Meglátjuk.

Azt hiszem változtam. Ma ott tartok, nem állok be a sorba sehol se és senkinél se.
Nem tudom, hogy a bennem végbe menő változás megfelel-e mindenkinek, de egyet tudok, nem akarok megfelelni senkinek, magamon kívül. Aki szeret, az engem szeret, úgy ahogy vagyok és amilyen vagyok. Ma már nem hiszek a szavaknak bármilyen szépek is lehetnek, ha nem látom mögöttük a tetteket….lehet fontos bárki, akárki és valaki szavak szintjén, ha sehol nincs ez a tetteiben…és ehhez egy telefoncsörgés is elég….. 🙁 🙂

a