«

»

Sze 12

(Nincs cím)

“Amikor egyedül vagyunk , csak mi ketten, te meg én, ígérj meg valamit:mindig a valódi énedet mutasd, nem számit mennyire csúnyának gondolod. Ez tesz meghitté és bensőségessé egy kapcsolatot, nem a szerelmeskedés, hanem az, hogy ha együtt vagyunk és önmagunk lehetünk.”
Ezt ma reggel olvastam, valahogy sziven ütött.
Az utóbbi napokban ha bem dolgozom, olvasok. Reggel, délután, este, és ha nem tudok aludni éjszaka is.
Az olvasás mellett Vivaldi, Chopen, Mozart, Bach, Beethoven, Csajkovszkij. Ezek a zenék nyugtatólag hatnak kissé zilált életemre.
Mig olvastam a regényt, amiben a fenti sorok szerepelnek, nem igazán forditottam gigyelmet mit is olvasok, egészen addig mig a fent idézett szöveghez értem. Sziven szúrtak a mondatok. Ki az, aki látni szeretné valódi életünk, valódi arcunk? A kérdés plátói, de feltehetnénk magunknak. Ki az, aki igy, valódi arcunkat mutatva szeret és elfogad.
Számomra a szeretet jelent mindent. A pénz, a hatalom, a karrier semmit nem jelent, ha nincs szeretet. A pénz csak arra kell, hogy az ami szükséges meg legyen. Számomra a vagyon sem jelent semmit. Soha nem néztem kinek mije van, és soha nem irigykedtem. Számomra a Szeretet az egyetlen ami jelent valamit.
Létezik egy tanmese egy szigetről, ahol együtt él a Büszkeség, a Bánat, a Vidámság, a Tudás, minden emberi érzés, igy a Szeretet is.
Ha valaki nem ismerné hát röviden arról szól, hogy értesülnek, hogy el fog süllyedni a sziget. Minden érzés azonnal menekül a szigetről, csak a Szeretet marad végig, aki imádkozik segitségért. Egyetlen érzés sem akar segiteni, mind talál kifogást. Egy ősz öregember segit, amikor földet érnek elfelejti megkérdezni a nevét. A Tudástól kérdezi meg a Szeretet hogy ki segitett neki. A Tudás igy válaszolt:
“Az Idő volt. Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az életben a Szeretet”
Nos ez a legkedvesebb tanmesém.
Ma ehhez jön a fenti idézet, amely elgondolkodtató. Álarcot viselünk, hogy ne engedjük magunkhoz a fájdalmat. De minden fájdalom egy ujabb tanitás. Minden fájdalom egy jel, arra hogy nem azon az uton megyünk, amit kijelöltünk magunknak. Egy jel a döntéseinkről.
A fájdalom ilyenkor a lelkünkben, szívünkben jelentkezik. Fizikai valója akkor érezhető, ha nem veszünk tudomást róla.

Vélemény, hozzászólás?