A hét margójára

A héten halottak napja lesz. Jelzem az írás elején,hogy ez nem a megszokott emlékezés lesz,sőt,tehát akinek az elveivel,hítével ellenkezik ne olvassa tovább.
Számomra ez a nap nem másabb a többinél. Az hogy ha a beosztásokban úgy hozza dolgozom, akkor sem esek kétségbe.
Számomra nem jelent semmit se.
Nem fogok ezrekért koszorút és virágcsokrot rendelni. Nem fogok egy kőnél ott állni. Lehet rám dobálni az előző mondatokért bármit.
Elmondom mit is láttam ilyenkor a temetőben.
Embereknek ha nem jut ételre,akkor is megveszik a drága virágot és koszorút csak mert ez a társadalom elvárása. A temetőbe csak külön engedéllyel lehet bemenni autóval. Igen megteszik,de az aki egy sírnál ott tud álldogáló akár egy órát vagy annál többet,az oda is tud gyalogolni. Aztán meg elnéztem sokszor egy egy sírnál az embereket. Olyan mintha összegyűltek volna egy találkozóra,ahol nem az emlékezés a fontos, hanem a ” hogy vagy,jaj képzeld az xy elvált” és a többi. Arról már ne is beszéljünk,akik érdekes módon ilyenkor ráérnek,találkoznak a család többi tagjával,de ha szükség van rá sehol sincsenek, még a szeretet ünnepén sem,mint hallani.
Azt vallom,hogy senki nem hal meg,míg emlékezünk. Nem halottak napján,hanem a hétköznapokban. Amíg a gondolatainkban ott van, amíg van egy egy olyan pillanat,amikor eszünkbe jut egy egy gesztusról, amikor kicsit déja vu érzés van.
Továbbá azt vallom,hogy az élőket kell szeretni,tisztelni és becsülni. A halottakat nem szerethetjük,hisz nincs miért. Írtam nem fog tetszeni.
Egy embernek akkor kell mindent megadni amikor él,nem akkor mikor már nincs köztünk.
Nem a sirra kell virágot vinni, hanem akkor kellett volna mikor születésnapja volt, amikor névnapja. Nem akkor kell tisztelni a szüleiket mikor már nincsenek, hanem akkor mikor éltek. Akkor kellett volna segíteni,mikor nem tudták felkelni,mikor nem tudták enni,mikor nem tudták ellátni magukat….akkor. Nem messziről szeretni,de ellátni nem, és nem most kell a virágokat kivinni a temetőbe.
Azt mondták sok minden van eltemetve és lerakódva a lelkembe. Egyetlen ember van,aki tudja mi van bennem. Sokszor kegyetlenül fáj az igazság,de tudom szeret. Azt hiszem eljött az a pillanat,amikor mindent meg kell bocsátani a szüleimnek. Valahol biztos hogy szerettek. Az apám biztosan,még akkor is ha sokszor megbántott,de mint tegnap igazat kellett adnom,abban a közegben nőtt fel,ahol ez volt az elvárás. Szegény édesanyám azt gondolom,azért volt időnként velem olyan,amilyen, mert előtte volt az aki miatt feladta élete nagy szerelmét. Ezt csak pár éve tudom. Pedig ahogy mennek az évek elő képmása lettem. Csodaszép nő volt fiatalon, senki meg nem mondta volna a korát mikor elérte Őt az öregség. A szüleim kemények voltak,de felneveltek négy gyereket tisztességesen. Apám dolgozott még munka mellett. Igaz nem volt autónk, de két évente mentünk nyaralni két hétre. Abban az időben így visszagondolva, és mint tegnap kapott kis löket után, nem volt más lehetőség. Anyámnak fel kellett adnia élete nagy szerelmét. Abban az időben nem volt egyszerű a válás. Főleg ha valaki olyan helyen dolgozott. A fáma szerint sok választás nem volt akkoriban ha valaki teherbe esett. És hát az édesapám. Az ő szülei se ilyen menyről álmodtak. Módos menyecskét szerettek volna,az esély is meg volt rá hisz apám jóképű fiatalember volt. Így elindulni egy közös úton nehéz lehetett,de megtették.
Apám szeretett,soha nem mondta,de amikor meghalt, a temetésen a legjobb barátai elmondták,hogy apám mindig azt mondta, egyetlen gyerekével se tudott volna együtt élni,csak velem. Apám szigorú volt a fiammal. Velük éltünk. De ma már tudom,hogy jót akart. Nem mindig úgy sültek el a dolgok,ahogy szerette volna. Ő egy más világot képviselt, mégis az ami érték volt benne átadta a fiamnak. A munkaszeretetét, a tiszteletet mindenkinek.
Amikor lebetegedtek, a gyerekeim sosem mondták hogy nem segítenek. Természetes volt.
Ma olvastam Müller Pétertő az alábbiakat:

NINCS HALÁL. És nincsenek HALOTTAINK. Mindenki él, csak nem itt, hanem ott. Tovább ment. Átköltözött. Akit szeretsz, az VAN. Szándékosan nem azt mondom, hogy akit „szerettél” – mert a szeretet nem múlik el soha. Gondolj rá, idézd meg magadban a lényét – s ő is azt teszi majd, mert ha valóban szeretitek egymást, összeköt benneteket az Aranyfonál.

Nos számomra a szeretet amit irántuk érzek most érett be. Ma már meg tudom bocsátani azt,amit akkor és azóta is úgy gondoltam vétettek ellenem. Sikeres ember lettem. Olyan munkám van,amit szeretek csinálni, ki tudja,ha más lett volna akkor is bennem volna e a hit a munkám iránt. Lehet nem emberéleteket mentek, nem tanitom a jövő generációját,de amit eddig csináltam azt szivvel- lélekkel tettem. Kell e ennél több? A siker ismérve nem az,hogy milyen pozíciót töltök be, hanem az ha elismerik azt hogy amit teszek azt a tudásom legjavával teszem. Hogy amit csinálok ahhoz érték. Számomra ez a siker a munkában.
Az életben a sikert mindennap látom. Reggel,délben este. Hétköznap és ünnep nap. Ott a két fiam. Ők a siker a magánéletben. Bűszke vagyok hogy az anyjuk lehetek. És ha megértem talán egyszer nagymama is leszek még.

A kicsit hosszúra nyúlt bejegyzést szintén Müller Péter szavaival tehetném be:

A lélek világában nincs elmúlás, így öregség sincs. Fiatalok ők. Ahogy lelked mélyén te is fiatal vagy. Akkor is, ha a tükör nem ezt mutatja. A rózsa csak a kibomlott Rózsa – a hervadó már nem az. Halottak napja nincs, csak Szeretet napja van, amikor a földön élők az eltávozottakra, az eltávozottak pedig ránk, földön élőkre gondolnak. És azt gondolják rólunk: „Szegénykék, nekik még nagyon nehéz!”
“Kedvesem! Közöttünk vannak! Csak ez az ostoba, mai, beszűkült ‘racionális’ kor hiszi, hogy a halállal minden megszűnik. Nem igaz! A lélek végtelen úton jár,
s a halállal nem hal meg. Él, csak nem abban a komor érzékvilágban, ahol még te élsz.”

a