Féltem….

Nagyon féltem. Sosem vallom be ha félek,mert azt látom hogy aki kimutatja félelmeit élnek is vele/ellene.
Szóval féltem. Úgy éreztem ez a sors keze. Baleset. Na nem vele, de úgy volt nem ér ide. Az természetes hogy valaki segít ilyenkor, ezzel nincs is baj,sőt. Számomra azzal lett volna ha nem jön. Az igazat megvallva nagyon bepörögtem. Tudtam hogy ha ma nem, akkor elvesztem a csatát. Soha ilyen alkalom nem lesz. De a sors másképp akarta. Jött, látott és győztünk.
Minden úgy lett, ahogy szerettem volna.
De van árnyoldalai is. Hisz azt tudhatjuk, hogy nem minden jó és mindennek ára van. A gond nem velem és velünk van, de azt hiszem a szeretet mindenen segít. Csak úgy lehet mindent átvészelni ha van aki ott van, aki segít, aki fogja a kezed és el nem engedi és aki szeret úgy ahogy vagy.
Azt hiszem nagy próba elé fogok állni. De ismerve magamat, nem fogok meghátrálni, sőt erőt merítek. Mert a szeretet erőt ad. Egyszer azt mondtam sosem voltam szerelmes és ez így igaz. Kergettem egy álmot, valakihez tartozni akartam és ezért olyan dolgokra voltam képes, amit ma már nem tudok hova tenni. Olyan dolgokat gondoltam természetesnek, amit ma már látom ,csak a valakihez tartozás érzése engedte. De a szabadság utáni belső vágy mindig segített a tudtomon kívül. Soha egyetlen esetben sem fogtam ezt fel, de ma már érzem , hogy ez így volt. A szabadság szó és érzés számomra nem azt jelenti, hogy azt teszem amit akarok és nem vonatkoznak rám szabályok. Vonatkoznak, de ezek nem olyanok amik korlátoznának. Azért mert valakit szeretek, azért még szabad vagyok. Azért mert jelenleg egyedül élek, még szerethetek és a hűséges biztos tudatában, úgy hogy a másik is biztos bennem, szabad vagyok. Az együttélés nem a szabadság korlátozása. Oly sok kapcsolat van, ahol együtt élnek, szeretik egymást, fogják egymás kezét el nem engedve, mégis meg maradt a szabadság. Én valamit megtanultam a régi életemből. Élhetek valakivel, nagy magányosságban. Élhetek valakivel korlátok közt, ami visszafogott, meggátolja, visszahúz az ingoványba. De élhetek úgy is, hogy egyedül élek de nem vagyok magányos. Ma már lassan 4 év után gondolkodom, hogy időnként, néha napján jó lenne úgy felébredni az éjszaka közepén, hogy szuszog mellettem az a bizonyos másik. Hogy reggel nem egyedül kelsz. Néha napján jó lenne valakihez csak odabújni egy ölelésért, mert azt olvastam, egy ölelés hatalmas boldogság hormont szabadít fel. De ma már tudom, hogy nem minden áron.
Akit szeretek, talán eljut arra a pontra mikor ezt megérti. Ilyen emberrel mint Ő, nem találkoztam. Illetve igen, de ez nagyon- nagyon régen volt. Egy másik világban, egy előzőben.
Az hogy ilyen emberrel még nem találkoztam, mini Ő, ez nem csak pozitív dolgokat jelent. Heteken keresztül szenvedtem miatta. Úgy éreztem összecsapnak a hullámok a fejem felett. Enni és inni sem tudtam miatta. Úgy éreztem időnként, hogy feladom, a bennem lévő szeretet, a tanitóm támogatása nélkül megtettem volna, de az a valami, ami segít és Őt mindenki hite szerint másnak nevezi, utat mutatott. Meg kellett tanulnom türelmesnek lenni. Meg kellett tanulnom hogy másnak épp oly nagy szüksége van arra hogy elmondjuk neki mennyire szeretjük, mint nekünk arra hogy ezt elmondják. Hogy el kell engednünk a múltat és ezt úgy tehetjük meg, ha a másiknak elmondjuk miért lettünk tüskések. Hogy sosem szabad kinevetni a másikat ha azt mondja szeret, mert egy rossz pillanatban nekünk épp oly rosszul esik, mint neki. De a tanulás egy folyamat. Sok akadályt kell legyőzni míg rájössz mi a célja. Az akadályok nem azért kerülnek az utunkba, hogy meghátráljunk. Azért kerülnek hogy tanuljunk és erősek legyünk. Egyszer azt mondta nekem az úgynevezett erősebb nemből valaki, hogy a tizedénél amin keresztül mentem feladta volna. Én sosem adom fel. Igaz ehhez időnként kell valaki akire támaszkodhatunk. A tanácsaira, az útmutatásaira. Rámutat mit hibáztam és ez jó.

Kedves Tanítóm! Köszönőm hogy vagy nekem, köszönöm hogy utat mutatsz, hogy segitesz.

Aztán ma volt egy pillanat mikor eszembe jutott a tanítóm egy bölcs mondása:
Sosem élvezem és élveztem az adott pillanatot, az adott percben a boldogságot, mert mindig tovább gondolom.
Ma elhangzott a szeretett férfitól hogy állandóan agyalok.
Ez a két mondat nagyon hasonlít egymásra, oly annyira hogy meg kell tanulnom másképp látni ezt is.
Hát megpróbálom kiélvezni a boldogság pillanatait. Nagyon nehéz lesz megállni hogy ne azon gondolkozzam mi lesz aztán.
De ma olyan boldog voltam, hogy ezek a pillanatokat tényleg érdemes megélni. Ma eljött a Ferim és a Bélát otthon hagyta. Azt pedig neki is tudnia kell, hogy Ferenc,Feri,Ferim vagy Béla nos Ők egyek, mint mi ,csak mi nem hívjuk külön Őket, számomra fontosak. Mert én azt a Ferimet szeretem, becsülöm és tisztelem akihez ezek hozzátartoznak. Mint ahogy időnként velem is nehéz.
Nos inkább nem agyalok tovább…élvezem a boldogság perceit.

a