«

»

Sze 11

Gondolatok egy fehér gyertya mellett

Az első részben azt irtam sosem önmagamért szerettek.
Nem tudok aludni és zakatol az agyam. Gondolatok kergetik egymást a fejemben. Eszembe jut a sok sok elmúlt év. Talán ezzekkel a kis irásokkal el tudom engedni valóban a múltat.
Emlékszem. Mikor iskolába kerültem egy olyan osztályban kezdtem, ahova a szüleim származása miatt sose lehettem volna. Számomra egy olyan közösség volt ez, ahol sosem éreztem jól magam. Ide 2 évig jártam, majd mivel a szüleim nem értelmiségiek voltak, át kerültem egy olyan osztályba, ahová a hasonló szülőkkel rendelkező gyerekek jártak. Ez sem volt leányálom. Azt hiszem itt lettem olyan, aki nem engedte hogy valaha is megbánthassák. Igazábol kilógtam a sorból. Nem a fiúk után futottam, igazából magamnak sosem tetszettem, hát még nekik. A tanulás volt az egyetlen, amiben jó voltam. Aztán jött a középiskola. A gimnáziumot nem engedhettem meg magamnak. Tanár akartam lenni, de a szüleim nem engedték. A középiskola. Öt évente osztálytalálkozó van. 3 évvel ezelőtt volt a 30 éves. Soha ilyen rosszul nem éreztem magam. Kirekesztettnek, kivülállónak éreztem magam.
Én elhagytam a pályát, amit tanultam. Igy hozta az élet. Ezek között az emberek közt, azt éreztem, hogy senki és semmi vagyok. Én nem dicsekszem amim van, nem mutogatom a gyermekeim fotóit. Az unokáimét sem, nincs is. Az ékszereimet sem, na ez sincs. Ez mind mind anyagi dolgok. Nem vagyok a pályán, ezért lenéztek. Senki nem volt arra ezek után kiváncsi , hogy milyen sikereket értem el az életben. Igaz a véleményük nem oszt és szoroz.
Elnéztem őket, és rájöttem én más nyelvet beszélek.
Igaz nincs diplomám, főiskolai végzettségem, de vagyok épp oly jó és sikeres ember mint bárki más.
Azt gondolom ezzel nemcsak én vagyok igy.
Nézem a gyertyalángját. Egyenletesen és méltósággal, a szépsége tudatában ég. Nekem pont igy kellene élnem. Elfogadni azt hogy a világ egxik tökéletes teremtménye vagyok. Mert pont úgy vagyok jó, szép, kedves, okos és tökéletes. Magam választottam ezt az életet, én kértem, választottam hogy akkor és odaszülessek ahova születtem.
Mig e sorokat irom a gyertyalángja vibrál. Azt gondoltam itt befejezem, de nem tehetem.
Kevés az az ember, akit beengedtem a lelkembe látni. Mindig megakartam felelni valakinek, vagy valaminek. Egy álomnak, a munkának, az embereknek. Akikkel utam során találkoztam minden kivánságát lestem, csakhogy szeressenek. Tőlem senki nem kérdezte, Te mit szeretnél. Itt nem a javakra gondolok. Amennyi kell meg van és lesz. De senkinek eszébe nem jutott hogy engem mi tehet boldoggá, mig én azon fáradoztam, hogy nekik jó legyen. Önmagam szeretete elmaradt és erre egy kiadós beszélgetés vezetett rá. Mig magamat nem szeretem annyira, hogy engedjem hogy boldog legyek azzal aki szeretni akarna engem, addig mit várok? Mig a félelmeim hogy vége lesz valaminek és ez a félelem meggátol abban hogy maradéktalanul élvezhessem ami történik, ami jó nekem.
Mig valaki eldobja a jót, csak azért mert jó, addig nem fogom érteni a világot.
A gyertya lassan leég. Hol nyugodt a lángja, hol vibrál mint a gondolatok a fejemben.

Vélemény, hozzászólás?